West · / · 1908 · / · 1908. Issue 4 · / · ENDRE ADY: THE HUNGARIAN PIMODAN
I am a woman-soul, ame feminine, even today, when I no longer run around crying hysterically in the triangle of Budapest, Paris and Rome. I am already aware of many things, I don't need many things that were once terribly necessary, and I still have a thousand unwise attacks every day. An old, vain pain starts to hurt and it hurts so much that I go crazy, think about an old thought and want to crush some people with a sword. This is the valiant blood of the Tasok, mischievously effeminated, village blood and soul, but a female soul, a gentleman's soul, a cowardly soul, a barbarian soul. The rest is just cafrang on me, the rest: civilization, the difficult masculinity, the self-cult bidding on Nietzsche's concept. This is all: gentlemanly and barbaric, which together is a feminine and natural negation of today's culture, which is masculine, even feminine-masculine, democratic and social, and above all artificial.
When I became a writer or what the hell, I should have met and befriended a rude Sainte-Beuve from somewhere. This would obviously have noticed (honny soit, qui Wilde means) that basically, inside, I'm really a woman. And he would have said to me: Madame, you can't enter the writing career like this, let's throw away her youth and feminine vanity first. Because that's where my tragedy began, that I've been young and femininely vain since I've been conscious. Even though I wore out, went bald, went bald and was overwhelmed by the scumbags, I always felt like Princess Chaulnes: a princess, a Péter Tas, can never be older than thirty years for the plebs. And that's how I hated myself with people who are important people, but whom I never considered people, even though when they laid a wreath, it was nice. That's how I was forced, when the crying spasms threatened me up close,in order to preserve the appearance of my masculinity, to escape into alcohol, from where, as long as I was young, I always came out as a drunken victor.
Did Mary Stuart, or did Mary Stuart, have a fatal affair because she wanted to be the first of many women to enter the church? I once had a lot of problems with this first place: I wanted to be the first to get into church, school, fame, and female virginity. The Erinnis punished me for this in such a way that I could not be the first where no one else had the right to earn or even to covet besides me. When I was a student, I wanted to beat my gym teacher, because he messed up three, enough, in my excellent certificate. I had to be afraid that this would put me in second place, behind someone who also received an excellent classification from the tournament. This time, and perhaps this time for the first and last time, the eternal, sick, longing joy of my female soul, the primacy, was not taken away from me. Since then, everything seems to have colluded against me,to taste the last fate: the fate of second or third place. Devil and hell, but most of all my dear contemporaries united - against my youth and vanity. After all, they worked well: I left all places, first, second and third, I live far away, I don't even live. But I am the dead of the dead, whom the living had to reckon with, because I do not take their bread. I endanger their peace, their faith and, moreover, their cynicism, and when new and hungry people of their kind come, I will be the donkey-jaw in the hands of this young Samson.But I am the dead of the dead, whom the living had to reckon with, because I do not take their bread. I endanger their peace, their faith and, moreover, their cynicism, and when new and hungry people of their kind come, I will be the donkey-jaw in the hands of this young Samson.But I am the dead of the dead, whom the living had to reckon with, because I do not take their bread. I endanger their peace, their faith and, moreover, their cynicism, and when new and hungry people of their kind come, I will be the donkey-jaw in the hands of this young Samson.
Of Art, I once had my own sure, ordinary, well-ridden cane paripa. I took stock of who I am, where I come from, how much strength I have, what excites me the most, how far I can go and where Art is from me. My race from the Kyrgyz neighborhood could hardly bring with it the pillars of flame that came before it, thirsts or spells ingrained in its soul. An individual misfortune, somewhat reminiscent of the legend of Hunor and Magor, that I set off for the quagmire for the singing and dancing virgins. Yet I thought for a long time that Art was quite close to Athens, but just as far from Sparta as it was from Rome, Carthage or Jerusalem. I was disappointed: Athens and Art are furthest from Sparta, and the road from Cincinnatus to Ovid is one step away. And the new, economic,in modern life, a good-natured Armenian sailing ship is even closer to Athens, and the Jerusalem money changers are also close. Squids ride with mules, even today spiritually, and it is easier to climb Olympus with mules than with Transylvanian, caped, and mokány horses. These look like cheap complaints. The late Lajos Tolnay didn't fit in with his caracans either, but honesty can't help but mean that he's on the side of the road. And many are free to those who have walked through it with their faith, who have stepped aside from the path of aspirants and who, although they have not yet reached the age of forty, already have to write memoirs.but honesty can't help but be a wayside. And many are free to those who have walked through it with their faith, who have stepped aside from the path of aspirants and who, although they have not yet reached the age of forty, already have to write memoirs.but honesty can't help but be a wayside. And many are free to those who have walked through it with their faith, who have stepped aside from the path of aspirants and who, although they have not yet reached the age of forty, already have to write memoirs.
*
I search the black chest of my pains, what was the most painful of my pains, which were abundant and never writer's pains, but kind of real? I really needed the Woman, I always had to, I could have died more easily and sooner for the Woman than for Art. But the Woman was relatively, so-and-so, somehow always kinder to me than the Other and the human bushes that I would have had to wade through in order to get to the Other, to Art. For the wickedness of the Woman, I have always established death as a medicine; the Other was never so generous as to point to death, command life and defiance, and these required intoxication and alcohol. It just wouldn't have been a daily order between us, between me and Art, Money. I would have done what I came with, who didn't like me,I would have spat on him and today I would not be a self-accusing, crying and restless dead. But I feel the difference terribly, to use a drink example, Goulet, Moëbetween T and Chandonne and Hungarian champagnes. I like to eat a lot of underwear, refine my skin, I like good soap and good perfumes. I like to be a Krőzus like Morgan, the soft, oriental delicacy, playful with my eyes, multi-colored, sinking and original carpet is also a great gem. I have already written poems about the yacht, which is mine and will never be mine, and is not a junk sailboat like Ferenc Herczeg's. Hell, don't let anyone look at me as a bamba, I knew that I wouldn't be able to fulfill all these desires and wills from Hungarian poems, or even from any poems. But as a consolation, as a narcosis, I just wanted and could want to be what I could be. For example, Herod should not take note of me in Hungary, just as his ancestor who lived in Judea noticed the little one who brought trouble. Well, I have achieved that, Herod, the new Herod,he didn't kill hundreds of little ones, he made a mistake on me. I was waiting for someone to come to my aid, finally neither the case itself nor death belonged to one person, but even though I waited, I failed without anyone noticing except one or two passive Samaritans. On the other hand, the speech was full of words that Péter Tas is freaking out, Péter Tas is hysterical, which is true. That Péter Tas takes his companions on his evil, biting mouth and says bad things about everyone. How can someone in Budapest remember that there are noble, too honest people in their feelings, unusual people in Budapest? they are not noble by heraldry, but by their thousand faults, pains, splendors, and humanity.that no one but one or two passive Samaritans had even noticed. On the other hand, the speech was full of talk that Péter Tas is freaking out, Péter Tas is hysterical, which is true. That Péter Tas takes his companions on his evil, biting mouth and says bad things about everyone. How can someone in Budapest remember that there are noble, too honest people in their feelings, unusual people in Budapest? they are not noble by heraldry, but by their thousand faults, pain, splendor, and humanity.that no one but one or two passive Samaritans had even noticed. On the other hand, the speech was full of talk that Péter Tas is freaking out, Péter Tas is hysterical, which is true. That Péter Tas takes his companions on his evil, biting mouth and says bad things about everyone. How can someone in Budapest remember that there are noble, too honest people in their feelings, unusual people in Budapest? they are not noble by heraldry, but by their thousand faults, pain, splendor, and humanity.are they unusual in Budapest? they are not noble by heraldry, but by their thousand faults, pains, splendors, and humanity.are they unusual in Budapest? they are not noble by heraldry, but by their thousand faults, pains, splendors, and humanity.
Bezzeg faltörő kosnak akkoriban, elején az én történetemnek jó voltam, sőt nagyon jó voltam. E csak kulturátlanságában egységes, magyarul betyár, zsidóul frech, még nemes fölbuzdulásaiban is hazug Budapesten. Vad-bús, egyelőre ártalmatlan, a magyarság és a jó véletlenségű vallás passe par tout-jával fölszerelt, kemény fej. Neki is mentem minden falnak, a szittyának és betű nélkülinek első sorban, mert ehhez első jussom volt, de a héber betűsnek is, ha muszáj volt. Egy-két rést törtem, úgy emlékszem, egy-két babonát szétrúgtam, egy-két embert meghódítottam, talán. A csoda csak két napig csoda, az emberek fölocsúdtak s a halottakat eltakarították velem együtt. Az én fejem kissé összetört, de a szemem ép maradt s láttam, mint ugrálnak be a réseken azok, akik engem a legharagosabban ugrattak. Ez is fátum: olyan embernek születni, aki másoknak egyengeti az útját harminc éven belül és mindenütt, a leendőknek is. De ennél a fátumnál jobban fáj, hogy véres fejemet és szívemet senki se látja, most se látja. Amikor, abban az időben, melyben ezek történtek, egy kis enyhülést s barátokat akartam az alkoholon kívül, bolondokat vagy igazán fantasztákat kellett társaimul kikeresnem. Akiknek a dolgok külső rendje szerint testvérekként kellett volna állniok mellettem, elmentek a vásárra, már előre örültek a bekövetkezendőknek, amikor nem szükséges az én személyemmel, mint aktuálissal foglalkozniok. Valószínű, hogy asszony-lelkem beleránt, kényszerít sok igazságtalanságba is, de a haragom igazságos. S nevetek előre azon az engem vigasztalni akaró bölcsen, aki kül- és belföldi példákkal akar meggyőzni arról, hogy ez mindig így volt. Nekem sem Akiba, sem más, hitelesebb bölcs, nem imponál: a hivatásos bölcs tanároknak dolgozik, az egyéniség viszont a saját maga filozófusa. Joga van mindenkinek, akinek képessége van hozzá, saját hibáit megbocsátani s reklamálni az emberektől azt, ami hite szerint reklamálandó.
*
Az Este bemázolta már lelkemet a búcsúzó novemberi Nap leírhatatlan, gyászos, szép színeivel: meghalok vagy legalábbis szeretnék meghalni. Nem úgy, hogy jöjjön a halál akkor, amikor én tudom, ehhez kissé rosszak az idegeim. De lepjen meg bármikor s két nap múlva egy falusi temetőben olvashassa bárki akár helyesírási hibákkal a fekete fejfán: "It nyukszik Tas Péter". Egy piros kancsó áll előttem: már csak a fenekén ül két-három kis pohárnyi bor. Ez a kancsó nem is ígért többet vagy mást: bort ígért addig, míg a fenekét érem. De az élettel, az istenét neki, kissé másképpen szerződtünk, akkor, amikor ifjú könnyelműséggel kötöttem az alkukat s adtam a foglalókat. Jó, én, ha időm, erőm és szeszélyem van rá, megkeresem a magyar törvényszerűséget magamnak s megépítem a magyar Pimodant. De én utánam jöhetnek még jobb hiszemű, még ártatlanabb s magukon segíteni sehogy se tudó legények. Itt, e földön, hol élnünk s halnunk kell, minden csak rosszabbul lesz, mint ma van. Szóval még csak ezután lesz igazán jó dolguk azoknak, akik másolatoknak születnek, de olyan éhes másolatoknak, akik meg tudnak enni, ha éhesek, tíz eredetit.
Athé vagy hogy is nevezi Julius Caesarban a romlás istennőjét Shakespeare, nekünk engedte seregét. A föltorlódott, ókori, tatár vadság s a huszadik század stílustalan, szmokingos szalon-zsiványsága készülnek alaposan megölni azt, ami szép magyarság és intellektualitás óhajtana lenni. Jó is volt ez elől félrehúzódni s nagy - hogy így mondjam - típus-fájdalmak helyett csak önnönmagamért fájni és szenvedni. Milyen szent és nagy dolog a fájdalom szegélyezve régi haragok és dühök lilaszínű-barna, terhes glóriájával. Megint csak Baudelaire tanácsa kell a boroskancsó mellé: ok és mentség a sírásra és elpusztulásra.
Elég öreg és elég antipoéta, sőt moralista vagyok ma már ahhoz, hogy megkönnyítsen engem a másokért sírt sírás. Siratom magamat természetesen mindenek előtt, mert farizeus az, aki magánál mást különbnek, becsesebbnek és szánnivalóbbnak tart. De siratok azután mindenkit, akinek érzései parancsolók, abszolútak, hatalmasabbak az embernél, nem kanalizálhatók irodalmi vagy művészi működésbe s nem könnyülnek könnyel vagy káromkodással. Siratom azokat, akik nem születtek a maguk hazájában, nagyon messziről jöttek s ha oda akarnának jutni, ahová stafétáknak küldték valahonnan őket, éppen tíz életet kellene élniük. Siratom a magam s kevés testvéreim magyarságát, mely különösen átok Amerika fölfedeztetése óta, honnan az újkor is számíttatik. Siratom őket, testvéreimet, kik voltak, élnek s eljövendők s kik a Pimodan-hotelbe jutnak. Még több sírással siratom azokat, akiknek még ez sem fog megmaradni s meghalnak vagy megbolondulnak szárazon.
A hit valami olyan portéka, mely minden korszak emberei számára akképpen jut, adódik, mint a kenyér. Volt eset rá, hogy Párizsban is külön számították föl az étkezésnél a kenyeret s Budapesten két krajcárért kétszer annyit adtak, mint ma. Az okos közgazdászok megmondják a kíváncsinak, hogy micsoda konstellációk az okai ennek. De a hit talán gazdaságilag megmagyarázhatatlanabb a gabonánál és kenyérnél. Nem igaz az, hogy olykor-olykor valahonnan a déli vagy északi sarkról egy-egy pesszimista áramlat indul útnak az emberek lelkeire. De az igaz, hogy hit ma még a proletár, az új szívek birodalmában is talmi. Nincs hit és teljességgel nincs hit itt a Duna-Tisza táján, ahol általában mindig kevés volt. A delejtű-emberekről beszélek, ami nyilvánvaló, az érzékenyekről s az értelmes szomorúakról.
Úgy látom, hogy semmit se mondtam el abból, amit akartam s két napig tolulna a ceruzám alá az írnivaló. De ha most még tovább írnék, halálban is kegyetlen volnék s a síromból is kikaparnának. Jobb egyelőre magamnak sírni, elbújva, hangtalanul és írástalanul. Befejezem a magyar Pimodánról kelt furcsa írásomat. Dokumentumnak így is dokumentum és én dokumentumot akartam adni. Hiányosnak akkor is hiányos volna, ha mindent megírnék, ami az én tragédiám mögött rajzik s amit meg tudnék írni. Egyszer, talán, ha a halál igazán és alaposan nem végez velem, valahol folytatom. De ha nem én írom meg a folytatást - óh a szerencsétlen -, meg fog születni vagy talán már ír és harcol is, aki tovább írja a magyar Pimodánt.
(Vége)